Számomra (legalábbis eddigi “pályafutásom” során) két nehéz hittanos téma van, ami gyerekeknél előjöhet: az egyik a 6. parancs (ki tudja, miért :-P), a másik pedig az elmúlás, a halál témaköre. Utóbbi került most terítékre, mivel a hosszú hétvégéknek és iskolai szüneteknek “hála”, a kicsikkel most találkozom utoljára halottak napja előtt. Nehéz téma ez, hiszen még felnőtt fejjel is nehéz néha feldolgozni egy-egy szerettünk halálát, főleg, ha az illető mondjuk tragikus körülmények között vagy emberi mércével túl korán távozott el. Ilyen tapasztalata már egy elsősnek is lehet. Egy ilyen traumát egy mélyen hívő családban is nehéz feldolgozni, és nem ritka, hogy ilyenkor a hit is megrendül – egy pillanatra, vagy egy életre. Ezt a gyermek is érzékeli, látja, hallja.
Hogyan magyarázzam hát meg egy 7-8 éves kisgyereknek, hogy mi történik velünk, ha meghalunk? Hogyan adhatnék választ az életnek erre a súlyos kérdésére?
Segítségemre egy régi-régi kiadású könyv volt: Monika Nemetschek – Isten a gyermek életében. Bár 1979-es kiadású írásról van szó, hihetetlenül aktuális a mai hitre nevelésben is – elvégre a hit tartalma nem változott az elmúlt 2000 évben 😉 A lényeg, hogy a mai (hit)oktatásban is abszolút használható és praktikus módszereket tartalmaz ez a könyv.
Végül úgy érzem, hogy sikerült megbeszélni a gyerekekkel a lélek halhatatlanságának témakörét. Annyira fantasztikus a kicsikben ez a feltétlen bizalom és elfogadás, amit az új dolgok irányában mutatnak! Bár az is igaz, hogy elképesztően agyafúrtak is ám! 🙂 A végén ugyanis kaptam egy ilyen kérdést: “De te ezeket honnan tudod?” Nyilván rájött a kis leányzó, hogy halott még én sem voltam, így nagyon nem beszélhetek saját tapasztalatról, amikor a lélek halhatatlanságáról és az örök boldogságról van szó, nem beszélve a feltámadásról. Bízom benne azért, hogy ha majd arra kerül a sor, és bekövetkezik mindaz, amiről tegnap beszélgettünk, nem fognak csalódni és azt gondolni, hogy én annak idején teljesen más dolgokat mondtam 😉
Levezetésnek természetesen kézműveskedtünk.
Találtam egy nagyon egyszerű emberalakot, amit műszaki rajzlapra kinyomtattam nekik. A feladat első fele az volt, hogy színezzék/rajzolják meg a figurát úgy, mintha őket magukat ábrázolná.
A széles mosoly mindenképpen stimmel 🙂
Amíg ők megalkották a földi testüket a rajzlapon, én átlátszó előlapfóliából elkészítettem nekik a “léleket”, ahogy ők mondták. A kettőt végül tűzőgéppel kapcsoltuk össze. Megbeszéltük, hogy a lélek láthatatlan, és ez a részünk a halál után a Mennyei Atyához repül az örök boldogságba. Hozzátettem még, hogy a világ végén Jézus olyan új testet ad majd nekünk, ami többé nem fog fájni.
A következő hittanig pedig feladták nekem a leckét, mert egyikük kijelentette, hogy az “Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem” kezdetű esti imát már úúúúúgy unja, mert minden este ezt imádkozzák otthon a családdal. Így közkívánatra óra végén azt az imát mondtuk el, amiben “valami olyasmi van, hogy ‘adj kenyeret minden nap’ “. 🙂 Én meg kereshetek valami új esti imádságot nekik 🙂
