Imádság

Kezdő hitoktatóként egyszer meglátogatták az egyik órámat, hogy mennyire végzem rendesen a “munkámat”, elég képzett vagyok-e szakmailag, illetve nem csak kamuból küldöm-e fel a felügyelőségre minden hónapban a tanítási naplót. Ez volt életem egyik, ha nem a legrosszabbul sikerült hittanórája, és csomó olyan dolgot tettek utána szóvá, amit se előtte, se utána nem követtem el, csak azon az egy órán. Ráadásul az a csoport egy elég nyüzsgős társaság volt, és kisebb “közelharc” árán tudtam csak imára hangolni őket. Erre utalva óralátogató vendégem megjegyezte, hogy ha túl “zizi” a társaság az imához, akkor ne erőltessem. Persze azt ő nem tudhatta, hogy ők mindig túl “zizik”, és nem az időjárástól függ, hogy éppen van-e kedvük az áhitatra vagy sem… Másrészt, és ezt ott el is mondtam neki, van olyan gyerek, akinek ez a két imádság, amit óra elején és végén mondunk, az egész heti imádsága. Mert hogy otthon nem imádkozik, hiszen nincs, aki erre nevelje, buzdítsa, vagy akitől ezt látta volna.

Az imáért tehát hajlandó vagyok húzni az időt.

Ma az elsősökkel az imádságról tanultunk. A gyerekek még valóban “időhúzásnak” tartják az imát. Ezt meg is jegyezték, hogy van olyan ismerősük, akik “folyton húzzák az időt az imával” – tudniillik minden étkezés előtt és után imádkoznak és mindig elmennek a misére. Ez az érzés nem tudom, hogy normális-e ebben a korban, de bevallom, gyerekként azt hittem, a szentmise végén az “Istennek legyen hála!” azért hangzik el a hívek részéről, mert örülnek, hogy végre valahára mehetnek dolgukra (jelentem, mára már kinőttem ezt a hozzáállást :-D)

Tehát ma az imáról tanultunk. Az óra végi kézműveskedésen pedig egy imádkozó kezet készítettünk, amibe beleírták az imaszándékaikat. Bár elsősök, többé-kevésbé már tudnak írni, és értik is, hogy mit írnak le, ezért is lehetett velük könnyen elkészíteni ezt az alkotást.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük