Tavaly nagyon sok “szenvedős” csoportom volt. Értsd úgy, hogy én is szenvedtem, és valószínűleg ők is. De főleg én. Érdekes, hogy az iskolai hittanon mennyire nem érzik azt a gyerekek, hogy ez is tanóra, és ezen is ugyan úgy kell viselkedni, mint mondjuk matek órán. S amikor kérdezem, hogy miért viselkednek, rendetlenkednek így, mit csinálok másként, mint a tanítónéni, akkor ez a válasz: “Ők sokkal szigorúbbak.” (Mindezt az után, hogy már hangom sincs, annyit veszekedtem rájuk). Volt, hogy azt kérték a gyerekek, hogy kiabáljak velük többet, akkor majd szót fogadnak….
Idén úgy alakult, hogy a legtöbb ilyen nehézsúlyú iskolai csoportomat leadtam/átadtam. Megmondom őszintén, tanév végére nagyon elfáradtam lelkileg, szakmailag, hivatásilag. Komoly dilemma elé állítottak, amikor lehetőséget kaptam volna egy állami iskolában, hogy ott napközizzek. Végül sok vergődés után úgy döntöttem, hogy hittan nélkül nehezen találnám a helyem.
Idén sok új csoportom van, s úgy gondoltam, jobb rögtön az elején konkretizálni, mit várok a gyerekektől, és ők mit várnak tőlem. Szerződést írtunk. Még nem tudom, működik-e, mert pl. van olyan osztályom, ahol két hittant is rááldoztam az ügyre, mégis elég nagy még a káosz (őket már tavaly is tanítottam).
Következőt csináltam: vittem be naaaagy barna csomagolópapírt. Komolyan mondom, hogy remek találmány, hitoktatók jó barátja 🙂 Ráírtam, hogy SZERZŐDÉS. Aztán ötletrohamot tartottunk. Először megbeszéltük azokat a szabályokat, amelyeken ők vagy én nem változtathatunk, mert az iskola szabja meg (pl. csengetési rend), de nekünk is tartanunk kell hozzá magunkat.
Aztán jöttek azok az ötletek/módszerek amelyek az előző hitoktatóval már beváltak, tetszett nekik. MINDENT felírtam, bírálat vagy hozzászólás nélkül. Végül teret engedtem a saját ötleteknek is. Ezeket is MIND felírtam.
Aztán lezártuk az ötletbörzét, és megvizsgáltuk az ötleteket egyenként. Mondok egy példát: az egyik csoportban az egyik gyerkőc azt javasolta, hogy minden órán csokival/édességgel jutalmazzam az órai munkát. Kérdeztem őket (most már mindenkit, nem csak az ötletadót), hogy szerintük ez megvalósítható-e. Végül ők mondták ki, hogy ez nekem valószínűleg rengeteg költséggel járna. Mi a megoldás akkor? – kérdeztem. Hát legyen csak néha csoki. Megegyeztünk abban, hogy alkalmanként tudom azt vállalni, hogy viszek be nekik csokit. És így sorban végigmentünk az ötleteken. Persze mindig igyekeztem úgy terelni a tárgyalást, hogy ésszerű döntések szülessenek. A lényeg, hogy a végén ne legyen vesztes: mindenki bólintson rá a megszületett döntésre.
A legjobb, ha a végén alá is írják a szerződést. Az aláírás súlyát már egy 2. osztályos is érzi. Én is aláírom, hiszen engem is kötnek a lefektetett szabályok. Igyekszünk megtartani, ha valamelyik szabály nem működik, év közben újra elővesszük, és módosítjuk a szerződést. Még van egy csoportom, ahol nem tudom igazán, mi fog kisülni ebből, nekik valószínűleg minden alkalommal be fogom vinni és kifüggeszteni, hogy lássák, milyen szabályokat hoztunk.
Nektek milyen módszeretek van hasonló helyzetekre?
