Messze nem akarom elkiabálni, de hála Istennek, 100%-os növekedést jegyezhetek az 1-2. osztályos csoportomban, ugyanis tegnap már dupla annyian voltunk, mint év elején. A Szentlélek működik, na 🙂 Bár Dorka állította, hogy igazából háromszor annyian vagyunk, mert három új gyerek jött év elejéhez képest, és ezért háromszor többen vagyunk. 😀 Ennyi. Ezen felül Gézu azt is megállapította (egyetlen férfiemberként a csoportban), hogy két embert leszámítva mindenki egy oviba járt annak idején. Ebbe a két kivételbe én is beletartozom 😛
Miután kiörvendeztük magunkat, nekiláttunk az aznapi feladatoknak. A nekiLÁTTUNK most kimondottan érdekesen hat… Csodás magyar nyelv 🙂 Szóval, valószínűleg minden felnőtt őszinte felháborodására lesz a most következő információ, hogy felültünk az asztalokra. A padokat középre összetolva rendeztük el még korábban, így egy hatalmas asztalfelületet nyertünk. Ide ültünk fel, körben. Három ajándéktasakot vettem elő. (“De jó, ez azoknak lesz, akik év eleje óta járnak hittanra?” – “Hmmm…NEM.”)
Mindegyikben egy-egy “valami” volt. Nem nézhettek bele, csak a kezüket dughatták a tasakba. Szó nélkül adták tovább egymásnak, mindenki “megtapizva” a tasakban lapuló “valamit”.
“Húúú! Már csak arra vagyok kíváncsi, milyen színű!!!” – mondta izgatottan egyikük. Mindegyik tasakot egyenként adtam körbe, majd minden kör végén megbeszéltük, hogy mit éreztek, milyennek tapasztalták a tárgyat, és kitalálják-e, mi ez. A három tárgy a következő volt: egy pompom, amit korábban a teniszlabda-testű csibe fejéhez használtunk; egy dugóhúzó; és egy maroknyi plüss bárány (mi más, ugyebár… :-))
Elmondtam nekik, hogy ma már egy olyan ember is képes olvasni és írni, sőt, munkát találni, aki nem lát semmit, tehát vak. Körbeadtunk egy gyógyszeres dobozt is, amin dombornyomással, braille-írással is rajta van a gyógyszer neve. Megbeszéltük, hogy ez nagy segítséget jelent egy olyan ember számára, aki a szemével nem tud olvasni, mint ők. Azt is elmondtam nekik, hogy Jézus korában nem tartották teljes értékű embernek az ilyen súlyos fogyatékossággal élőket, és azt gondolták, hogy Isten bünteti őket ezzel. Ez utóbbit nagy felháborodással fogadták a kicsik.
Majd elmondtam nekik Bartimeus történetét, illetve megbeszéltük az ide kapcsolódó dolgokat (a hittel való kérést, és hogy csak olyanokat kérjünk imáinkban, amelyek a hasznunkra válnak.)
Óra végén pedig megrajzoltuk a boldog Bartimeus arcát, amihez az alapot INNEN vettem. Az angol szöveget átírtam.
Egyikük hosszú hajat rajzolt Bartimeusnak. Amikor a többiek kérdezték, hogy miért, jött az evidens válasz: “Vak volt!!! Hogy vágta volna le a haját, ha egyszer vak?!”
Másik leányzó kackiás bajuszt rajzolt, és ez a divatirányzat majdnem mindenkit megérintett 🙂
Úgy látszik volt, aki azt gondolta, hogy jó-jó, Jézus visszaadta a látását, de azért egy szemüveg azért nem árt 🙂